14 tény a középkorról, amivel kapcsolatban a filmesek tévedtek

Megszoktuk, hogy a lovagokat nemes harcosoknak, a becsület és a bátorság igazi példaképeinek tekintjük, míg a gyönyörű hölgyeket általában törékenynek és gyengédnek látjuk, akik védelemre és megmentésre szorulnak. Úgy tűnik, hogy azokban az időkben a férfiak mindig készek voltak feláldozni magukat egy nemes célért, míg a nők türelmesen várakoztak a magas várfalak mögött. De vajon a középkori hősök méltóságát dicsőítő filmek tényleg annyira igazak?

Célul tűztük ki, hogy megtudjuk, vajon érdemes-e idealizálni a lovagiasságot, és mennyire örülne a modern ember, ha találkozna egy múlt századok harcosával.

A lovagok messze nem voltak olyan romantikusak..

A lovagok és szívük hölgyei közötti magasztos kapcsolat természetesen létezett. A történészek azonban nehezen tudják biztosan megmondani, hogy a korabeli emberek komolyan vették-e ezeket a kapcsolatokat, vagy csupán udvari játék volt-e. A fényes érzelmeket dicsőítő költői művek nagy sikert arattak a nemes urak körében, különösen Aquitániai Eleonóra udvarában. Azt azonban még mindig nem tudni, hogy az arisztokraták megpróbálták-e ezeket a kitalált kapcsolatokat az életükbe vinni.

Bárkiből lehetett lovag.

Nem minden harcosból, aki bátorságot mutatott a csatatéren, lehetett lovag. Először is egy fiatalembernek fáradságos kiképzésen kellett átesnie. A leendő lovagok 7 éves korukban kezdték a kiképzést, és a fiúk általában arisztokrata családokból származtak. Eleinte a pribékek feladatait látták el, 14 éves koruktól pedig földesurak lettek. A lovaggá avatási szertartást 18 és 21 éves kor között tartották. A nemesi származás és a magas képzettség mégsem volt elég ahhoz, hogy lovaggá váljanak. A fiatalembernek rendelkeznie kellett a páncél és a ló megvásárlásához szükséges pénzzel. Ha nem volt pénz, akkor más területen kellett folytatnia a pályafutását.

A tornákon fontos szerepet játszottak a hölgyek.

Természetesen a gyönyörű hölgyek nem jelenhettek meg a tornák mezején a vállukon lógó lándzsával, azonban a tornákon betöltött szerepük nem korlátozódott arra, hogy csak azt a lovagot válasszák, aki a szívüknek tetszett. Gyakran nemesasszonyok szervezték és szponzorálták ezeket a versenyeket. Ők voltak azok, akik tisztességes bírót választottak, és akik kegyelmet kértek a csata során szenvedő harcosoknak. Emellett plusz pontokat adhattak a nekik tetsző harcosoknak.

A vitákat nem csak párbajokkal oldották meg.

Voltak olyan esetek, amikor egy hölgy becsületét védték meg párbajban. De ezek inkább a kivételek voltak, mint a szabály. A vitás pillanatokat inkább az udvarban oldották meg, nem pedig kardok segítségével. A helyzet az, hogy a csata kimenetele nem volt elég egy ügy lezárásához, és az eredményt később is lehetett vitatni.

A nők nem voltak teljesen védtelenek.

Előfordult, hogy a nőkre maradt a vagyon kezelése és működtetése, amikor a férjüknek el kellett mennie otthonról üzleti ügyben, háborúba vagy bíróságra. Ebben az esetben a hölgyek feladata volt otthonuk és földjük védelme. Visszaverték az ellenséges hadsereg támadását, elhárították a rablókat, vagy megbirkóztak a földnélküli lovagok inváziójával. És bár a nők nem kaptak lovagi címet, gyakran ugyanolyan jól tudtak harcolni, mint a férfiak.

A lovagok nem emelték fel a sisakrostélyt, hogy tisztelegjenek valakinek.

Egyesek úgy vélik, hogy a modern katonai tisztelgés a középkorból származik. A lovagoknak jó szándékuk jeléül a jobb kezükkel kellett felemelniük a rostélyt. Ezzel egyrészt megmutatták, hogy nem tartanak kardot a kezükben, másrészt pedig megmutatták az arcukat. Ez a verzió meglehetősen romantikus, de nem túl hihető. Valószínűbb, hogy a tisztelgés hagyománya később, a 17. században jelent meg, amikor már nem használtak sisakot, rostéllyal vagy anélkül, a hadseregben.

A hölgyek a középkorban sem voltak erőtlenek.

A középkorban a nőknek több joguk és hatalmuk volt, mint a 19. században. Örökölhettek vagyont, valamint átruházhatták és eladhatták azt. Ők rendelkeztek a vagyonukkal, amíg a házastársuk háborúban, az udvarban volt, vagy keresztes hadjáratra ment. Ezek a dolgok más bonyodalmakat is okoztak. A gazdag özvegyek néha a király vagy lovagjai célkeresztjébe kerültek. A nőket arra kényszerítették, hogy feleségül menjenek valakihez, hogy a kérő birtokba vehesse a vagyonukat. Ez egy alattomos, de legális módja volt annak, hogy megfosszák őket pénzüktől és vagyonuktól.

A harcosok nem mindig arra törekedtek, hogy egy hölgyet kihúzzanak a bajból.

Az emberek fejében megrögzött a kép, hogy egy lovag megment egy gyönyörű nőt, aki bonyolult helyzetbe került. Valójában, bár a nemes nők iránti tiszteletet a lovagi becsületkódexbe írták bele, maguk a harcosok sem mindig viselkedtek megfelelően a hölgyekkel. Előfordulhatott, hogy elrabolták, sőt bezárták potenciális feleségeiket.

A harcosok nem egyforma páncélt és ruházatot viseltek.

Manapság a modern hadseregekben mindenki ugyanazt az egyenruhát viseli. A középkorban a lovagok világos, de változatos öltözéket viseltek. A páncélok nagy részét egyedileg kovácsolták, és minden egyes darab különbözött a másiktól. A mindennapokban a nemes harcosok az olyan élénk és telített színeket választották, mint a kék, a skarlátvörös és a fekete. Ez volt az egyik módja annak, hogy bizonyítsák gazdagságukat.

A lovagok nem mindig voltak lovagiasak, és nem mindig követték a becsületkódexet.

Először is a lovagok hivatásos harcosok voltak, akik kardjuk segítségével kerestek megélhetést. Háborús időkben az uralkodó egyszerre tudott munkát és pénzt biztosítani vazallusainak. Békés időkben azonban az unatkozó lovagok pénzért vagy csak szórakozásból feldúlhattak egy paraszti települést, sőt akár egy papságot is megtámadhattak. Annak érdekében, hogy a fiatal és buzgó harcosokat valahogy megszelídítsék, különleges becsületkódexet alkottak. Amikor világossá vált, hogy a kódex nem sokat segít a probléma megoldásában, és a lovagok viselkedése nem változott, elkezdtek nevelő jellegű irodalmat, például regényeket és a nemességet dicsőítő verseket kiadni.

A nemes harcosok nem harcoltak egymással kíméletlenül a csatatereken.

A csatatéren a lovagok gyakran arra törekedtek, hogy más harcosokat életben tartsanak. Ez nem valamiféle nemesi indíttatásból történt, hanem azért, mert egy élő nemes rabul ejtése sokkal értékesebb zsákmány volt. Nemcsak az összes páncélját és lovát lehetett elvenni, hanem jutalmat is lehetett kérni érte. Ezért a lovagok elfogása a csata kellős közepén meglehetősen jövedelmező üzlet volt.

A lovaik nem voltak erős nehézlovak.

A filmekben gyakran látunk lovagokat nagy és erős lovakon lovagolni. Valójában a harci lovak rövid és fürge lovak voltak, amelyek ügyesen tudtak manőverezni a csaták során. A masszívabb lovakat mezőgazdasági munkákra és különböző poggyászok szállítására használták. Egy nemes harcos soha nem lovagolt volna ilyen lovon.

Nem volt könnyű éles karddal átvágni a páncélt, vagy nyíllal átszúrni.

Íme egy másik gyakori filmjelenet, amelyet gyakran látunk: a csata javában zajlik, és egy bátor lovag átvonul az ellenséges csapatokon, és kardjával könnyedén átvágja ellenfelei páncélját. Ebből született az a mítosz, hogy a páncélzatot karddal könnyen át lehet vágni, vagy akár nyíllal át lehet szúrni. Valójában a lemezpáncélok valóban jól megvédték a harcosokat az éles pengéktől. Ez volt az oka annak, hogy sok lovag megpróbálta megszerezni azokat. A kovácsolt mellvértek, amelyeket viseltek, tökéletesen elhárították a nyilakat. Ezért használtak kardokat, fejszéket és kalapácsokat a csatákban. Ezek a fegyverek le tudták lökni az ellenséget a lováról, és ki is üthették őket. A páncélt viselő lovagok elég szabadon mozogtak, segítség nélkül fel tudtak szállni a lóra, és még a földről is fel tudtak állni, vagy ki tudtak térni egy csapás elől.

A hölgyek a szívükben nem voltak kifinomult, félénk teremtmények.

William Thatcher A lovag meséje című filmjének főszereplője egy igazi „prototípus” volt. Ulrich von Liechtenstein volt a neve, akinek a főszereplő is a nevét kapta. Egyszer élete hölgyének kérésére hölgyruhában jelent meg egy tornán. A nő úgy érezte, hogy ezt azért kell tennie, hogy kimutassa az iránta táplált érzéseit. A ruha, amit viselt, Vénuszt, a szerelem istennőjét személyesítette meg.